A kutatás a technológia és a nevelés viszonyának ontológiai, történeti és intézményi feltételeit vizsgálja, abból az alaptézisből kiindulva, hogy a nevelés maga is sajátos (és gyönyörű) technológiai praxis. Az iskola és a tanítás nem pusztán technikai eszközöket alkalmaz, hanem saját térbeli, időbeli, materiális és közvetítési technológiái révén hoz létre pedagógiai viszonyokat. Ebből a perspektívából a kutatás a gépezetet (machine) nem csupán eszközként, hanem a társadalmi és pedagógiai viszonyokat szervező technikai apparátusként értelmezi, különös figyelemmel a digitalizáció, a mesterséges intelligencia és az algoritmikus kormányzás (technoregime) oktatási formáira.

A vizsgálódás központi kérdése, hogy a technológiai rendszerek milyen pedagógiai előfeltevéseket hordoznak, miként alakítják át a tanári és tanulói szubjektumokat, valamint milyen lehetőségek nyílnak a pedagógiai autonómia és ítélőképesség gyakorlására a technológiai racionalitásokkal szemben. A kritikai technológiafilozófiai és diskurzuselemző megközelítést olyan pedagógiai tervezési kísérletek egészítik ki a kutatásban, amelyekben a technikai innováció, az optimalizáció és az automatizáció imperatívuszai maguk is vizsgálat tárgyává válnak. A kutatás célja olyan pedagógiai technológiák (scholastic technologies) és elrendezések fogalmi és gyakorlati feltárása, amelyekben a technológia használata mellett annak módosítása, felfüggesztése, destituálása, vagy elutasítása is legitim pedagógiai döntés lehet.

A kutatás abból az ontológiai és filozófiai tételezésből indul ki, hogy a nevelés lényegét tekintve művészeti praxis, amely nem vezethető le sem a tudományos megismerés, sem a technikai problémamegoldás vagy a társadalmi reprodukció logikájából. A tanítás művészetként történő elgondolása nem a művészeti módszerek pedagógiai alkalmazását jelenti, hanem annak vizsgálatát, hogy miként jön létre a nevelési viszony mint sajátos formateremtő tevékenység. A kutatás lényegében a tanító, a tanítvány és a közös világ dolgai közötti viszony újraértelmezésének kísérlete, különös tekintettel a pedagógiai szeretet, az autoritás, a tanúságtétel, az ajándék, a találkozás (és a többi) nevelésművészeti elgondolásának szándékával.

A filozófiai és alkalmasint pszichoanalitikai vizsgálódásokat egyetemi oktatói munkába ágyazott, laboratóriumokban végzett kísérleti kutatás egészíti ki. A kutatás központi kérdése, hogy a tanítás miként válhat a közös világunk dolgait profanáló, tehát új használatok számára megnyitó, az előzetesen meghatározott kimeneteleken túlmutató eseménnyé. Célja a pedagógiai formavilág- és nyelv és a tanítóművészi exisztencia közötti viszony nevelésfilozófiai kidolgozása, valamint olyan kutatási és tanárképzési formák feltárása, amelyekben a tanítás nem pusztán a kutatás alkalmazási területe, hanem maga is a gondolkodás és a tudástermelés sajátos (művészi) módja.